Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móricz Zsigmond novellák

2010.09.09

CSITT-CSATT

Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettőre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogságba, s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép, fehér hátú, karcsú kecsege.

- Hő, uramisten - kiáltott fel Mihály -, micsoda paprikás lesz ebből!

És a kicsi feleségére gondolt, akivel mindenképp meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az asszony nemigen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti? Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az Isten fő-fő jótéteményét: egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy sehogy, különben szentségtörés.

Mihály tarisznyára rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott:

- Gergő bátyám, isten áldja! Köszönöm a szívességét!

- Vót legalább hasznod benne? - kiáltotta ki a molnár az ablakon.

- Hát akadt egy-két kis rossz keszeg, cigányhal, miegymás - kurjantotta be Mihály. Nem kell azt a halászmesternek tudni, hogy milyen nagy az elnézésből engedett zsákmány. Így is szíja a fogát miatta, de a patvarba is, tán ő csinálta a Tiszát, hogy abból másnak nem szabad egy ebihalat se kifogni!

Vígan kocogott haza a jól megrakott vászontarisznyával, s otthon maga emelt le a falról egy kis fateknőt, abba öntötte a halat.

- No, hékám - szólt a fanyar arccal néző kis feleségéhez -, ebbül jó paprikás legyék!

Az asszonyka elfordult, úgy fintorgatta az orrát, szerette volna az egész tálat kihajítani az udvarra, az urával együtt. De hát fiatalasszony nemigen mer ellene mondani a gazdájának, mert még nem tudja, mi lakik az emberben. Kivált meg hogy Mihály nem is falubéli. Más faluba való. A farsangon egy lakodalomra átjöttek a szomszéd kóródi legények, köztük volt Mihály is, akkor ismerkedtek meg. Megszerették egymást, és kapáláskor, mezőn, aratási kalákán újra találkoztak, egykettőre házasság lett a játékból. A lány szüleinek az volt a kikötésük, hogy Mihály idejön lakni a faluba. Ő kész is volt rá, mert otthon úgyis kicsi volt a ház, nagy a család, itt meg egy egész külön kis házacskát kapott az asszonnyal, mert ezeknél se fértek.

De így meg az lett, hogy Mihály csak úgy vendégformán költözött be a feleségéhez. Nem volt neki semmije, még csak a ruháját is otthon fogták az öccsei számára. Ő csak egy új gubát hozott magával, meg ami rajta volt; az asszonynak már az első héten ruhát kellett varrni az urára, ha le akarta váltani róla a szennyest. Az anyjok meg azt izente a fiatalasszonynak, varrjon, nincs más dolga, őnála még négy legényfiú van, nem pazarolhat. Elég, hogy kétökrös szekeret adtak a fiokkal, azt is igen megsínylik.

Lett ebből nagy harag; de az is lecsendesedett. Az asszonyka nem zúgott soká, mert látta, hogy jó puha ember az ura, persze erősen asszonykéz alá volt szoktatva otthon is. Azért még mindig csínján kellett vele bánni egy s más dologban, így a nagy halazás kedvében is, ha úgy bele volt bomolva a halba!

Mihály odahátul, az ól körül talált magának dolgot, míg az ebédet főzte az asszony. Már jó délutánra hajlott a nap; a parasztember harap, ha éhes, de csak akkor eszik, mikor kész az étel; csak az uraknak korog órára a gyomruk.

A paprikás nem sikerült.

Mihály kanalazta, mártogatta, nem ízlett neki. Már az első falat se volt kedvére való, sajtalan volt-e, borsatlan, hagymátlan, de valami híja volt az ízének. Oda is kapta egy kicsit a tűz, az isten pusztítana el minden vaslábast, bezzeg az anyja cseréplábasaiban nem ég oda semmi, hanem a feleségének mán vasedény kell.

Nem ízlett sehogy. Már az első kóstolás után megérezte Mihály, hogy ma baj lesz, ebből nagy veszedelem lesz, mert ezt ő nem hagyja szó nélkül, hogy azt a fájintos halat így elpocsékolta az asszony. Isten ellen való vétek ez.

De ha mán úgyis veszekedés lesz belőle, hát legalább "bepofáz" annyit, amennyit bír. De minden kanál után megeresztett egy-egy szót:

- Nem jó e, Zsuzsi! Híja van! Sajnálottad alá a zsírt! Só sincs benne.

- Van azon minden.

- Van ezen frász! Nincs ezen semmi. Nincs ennek annyi íze se, mint a töreknek. Hej, mit csinált vón az én anyám ebbül a halbul! Micsoda paprikást!

A fiatalasszonyt már a hideg lelte, ha az ura az anyjával hozakodott elő. Az mindent jobban tudott az ura szemében az egész világnál, különösen meg a feleségénél.

- Mit csinált vón ebbül az én anyám! - ismételte Mihály, s egy szép falat kecsegét vett a szájába.

Az asszonykából kitört a pulykaméreg:

- Vidd haza! Vidd haza! Mért nem vitted haza az anyádnak?!

- Bizony kár vót - mondta Mihály, s újabb kecsegedarabot kotorászott elő a piros léből.

- Na, hát nekem ne hányd mindig az anyádat! Eriggy haza! Nem megyek utánad! Sose is mentem. Vigyen a szösz...

Mihály elhallgatott. Ez kényes pont. Maga az asszony se folytatta, félt, hogy nagyon erőset talál mondani. Csak azt morogta még oda:

- Annyit mindig tudok, mint az anyád!

Mihály belepiszkált a lábasba, turkált benne, mint a jóllakott malac a moslékosdézsában.

- Látom!... Ilyen halat elrontani! Sokat tudsz! Megmutattad! Jól megtanultad az anyádtól!... Persze, ű maga se igen sejt hozzá.

- Hallod! Hagyj békét az anyámnak!

- Az anyád! Az öreganyád se tudott egy paprikás halat megcsinálni. A hetvenedik öreganyád se - piszkálódott Mihály.

Az asszony elképedve állott, s azt nézte, mit vágjon a szerelmes ura fejéhez.

Ez pedig nagy hidegvérrel bicskára szúrt egy szép darabot, s bekapta.

- Hal ez? - pöfögte tele szájjal. - Hal ez? Pröff-phü-trcsfiha!...

Szálka akadt a torkán, és elkezdett prüszkölni, krákogni, köpködni, mint a macska.

Levágta a kést, kanalat, felugrott, s az egész szobát telefújta. Az asszonykának se kellett több, kacagásra fakadt, úgyhogy hol az asztalra borult nevettében, hol az ágyra, szinte szédelgett.

Végre keservesen rendbe jött az emberke, szeméből is kitörölte a könnyet, s a torkán egyet-egyet köszörülve, repedt hangon nyögte:

- Mit? Nevetsz? Kinevetsz? Az uradat kineveted? Egy paprikás halat nem tudsz megcsinálni, az uradat ki tudod nevetni? Ilyen teremtéssel éljek én? Soha én! Sohase kínlódok én veled! Nem én! Van két ökröm, szekerem, van egy új gubám, az az enyém. Azt elviszem, te meg dögöjj magadnak! Amit főztél, edd meg!

Kapta a gubáját a kis ágyról, s kiment. A két pici kis ökrét kivezette az ólból, befogta a fakó szekere elé, a gubát is fellökte, maga is felült a szekéroldalra, és se szó, se beszéd, kihajtott az udvarról csendesen, még a kaput se zárta be maga után.

Az asszonyka ott leskelődött az ablakban, de ahogy meglátta az ura mérges arcát, újra meg újra elfogta a kacagás, ki se tudott szólni.

Ellenben a két kis ökör ment, mendegélt végig a kis falun. Az iskola előtt letért a kóródi útra, s lassacskán kiértek a máléskertig, a nagy diófáig.

- Hopp! - rikkantott az emberke, mert valami jutott az eszébe. Baj van!

Mindjárt szólította az ökreit, visszatérítette. Magyarázatképpen meg is mondta nekik:

- A kemencét én csináltam, azt letöröm!

Úgy is tett. Hazaballagott a két ökörrel; még a kapu is nyitva volt. Dühös is lett érte. Az az asszony csakugyan nem tud rendet, be se teszi a kaput az ura után. Nem baj, már mindegy. Úgyse hajt be rajta. Megállott a ház előtt, leugrott a szekérről, felment az udvaron, végig a kertre, lent a szilvásban volt a paticsból font sütőház, abban a kemence, amit ő csinált. Bedűtötte az oldalát, azzal, mint aki jól végezte a dolgát, ki a szekérre! Felült, elhajtatott, most már örökösen.

Jól fenn volt a vacsoracsillag, mikor hazaért a szülei házába a két kis ökörrel.

- Hát te hogy kerülsz haza? - támadtak rá. - Halljátok, ezt elkergette az asszony!... Mondtam én, hogy kardos kis menyecske az!... No, fiam, hamar kitőtt a komenció!... Ez elmehetett hazulról házasodni egy hétre - így lármáztak rá nevetve, apja, anyja, testvéröccsei.

Mihály izgett-mozgott, nemigen hirdette, mi volt, hogy volt, mért kellett otthagyni az asszonyt.

- Nem fértünk össze - dünnyögte, mikor mégis színt kellett vallani: - Nekem elég vót.

- Jó van, fiam, itthon vagy. Helyed van itt! - mondta az anyja, aki, persze, mint a jó kotlós, mindig maga mellett szeretné látni a gyerekeit; úgyis eleget siratta a Mihálykáját, hogy olyan messzire vitte a sorsa; haj, bizony, fél óra járás gyalog, ökrös szekéren három óra, mert meg kell kerülni a Halvány-mocsárt.

Mihály nem merte vóna elhinni magamagának is, hogy sehogy sincs ő már itthon a régi jó otthonában.

Hanem mikor kiment az ólba, és bekötötte a két kis ökröt a régi helyére, azt mondta nekik, megveregetve a tomporukat:

- Nem baj! De letörtem a kemencét!

Eltelt egy nap, két nap, el egy hét. Már éppen beleszoktak, hogy jól van úgy, ahogy van, csak Mihálynak volt mindig új meg új baja... Már olyan jól megszokta, hogy ő gazda, aki egy szép kis asszonycselédnek úgy parancsol, ahogy neki tetszik, s most egyszerre visszacseppent legénysorba, az apja keze alá. Már olyan szépen rákapott volt a felesége jóízű főztjére, hisz az új asszony mindent megtett, hogy az ura szeresse az ételét - s most újra itt van az anyja sovány kosztján, mert itt bizony nem sok falat jut egyre! S ami a legnagyobb baj volt, újra kint kellett hálni az ólban, a szájas öccsei közt; a kemény, görbe vessződikón, ahol oly keservesen lehetett elgondolni, hogy valahol milyen szerelmesen várja őt egy puha, dunnás, melegített ágy! Szóval szombaton hajnalban valami jutott a Mihály eszébe.

- Hopp - kiáltott fel -, baj van!

Rögtön szólította a kis ökröket, s befogta a szekere elé a járomba. Még a gubáját is felvetette a szekérre. Restelkedett egy kicsit a jámbor állatok előtt, hogy félreértik - más nem látta -, hát magyarázóan odavetette:

- Menjünk vissza, picikéim! A kemencét meg kell csinálni, mert nem tud az asszony hétfőn kenyeret sütni!...

A két ökör bizonnyal jónak látta a dolgot, mert rögtön megindult csendesdeden a poros úton. Hát persze, hétfőn kenyérsütés, így szokott ez lenni rendes gazdasszonynál.

A kapu már nem volt nyitva, takarosan be volt téve, még a vesszőgúzs is fönt volt rajta: ez a sövénykapu zárója. Hanem az asszony meglátta az ablakon, hogy itt a gazda. Kiszaladt, kinyitotta a kaput, s az ember egy szó nélkül beállott az udvarra.

Leugrott, hátrament a kertbe, s nekigyürkőzött sárt csinálni, napraforgókórót szabni a kemencéhez.

Délre készen is lett vele. Nagyon takarosan sikerült, maga is megcsóválta rá a fejét. "Még ha sokszor próbálnám - gondolta magában -, túltennék a cigányon a mesterségében."

Felballagott az udvarra a kertből.

De az ökör is az ólba, a guba is lekerült a szekérről.

Az asszony jön elibe, mintha semmi sem történt volna.

- Gyűjjön, na, befelé, édes uram. Kész a paprikás hal...

Az emberke megvakarta a fejét a kalap alatt, restellt szót szaporítani.

Bement, leült a lábas mellé, s belekóstolt.

- Ó, e mán jó! E mán gusztusomra való. Látod, hékám!...

És az asszonyka csendesen, édesen mosolyogva nézte az emberét, aki jóízűen falatozott. Várta, hogy neki is hagyjon a pompás halas paprikásból. Az se baj, ha nem hágy, csak itthon ragassza a drága hala, egye meg.

De eszi is, nyeli, mint a gém. Mert hát hiába, mindig jó az, ami jó!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.